Nerina blogja

A végzet ereklyéi sorozattal akkor ismerkedtem meg, amikor a Csontváros című filmet vetítették a moziban. Nem mondom, hogy kiemelkedő alkotás lenne (a végét szerintem egyenesen elszúrták), de valami már első látásra megfogott a történetben. Kíváncsi lettem a regényvilágra, többet szerettem volna tudni a filmben felvillantott, ám ki nem fejtett motívumokról, így nekifogtam a sorozat olvasásának – és alig három hónap alatt végigolvas­tam az első öt kötetet. A hatodik, egyben záró darab 2014 decemberében jelent meg, és a több mint 600 oldalas könyvet alig egy hét alatt befejeztem.

Hogy mi olyan izgalmas ebben a fantasyben? Az, hogy egyesít számos mítoszt egy komplex és jól kidolgozott történetvilágban: az angyalokat és a démonokat mint egymás ellenpólusait, a vámpírokat, a boszorkányokat (jobban mondva boszorkánymestereket), a vérfarkasokat, valamint a tündéreket. Az összekötő kapocs közöttük az árnyvadászok nemzetsége. Az őseik emberek voltak, akik ittak a Végzet Kelyhéből (és az angyal véréből), ezáltal sokkal erősebbek lettek, mint a halandók, és különleges képességekre tettek szert. Így már fel tudják venni a harcot a démonokkal, és az életüket az emberek védelmének szentelik.

A történet központi szereplője Clary Fray, egy tizenhat éves lány, aki akarata ellenére csöppen ebbe a misztikus világba. Mindig szerencsés, ha az író külső nézőpontból jelenít meg egy regényvilágot, hiszen így a karakter mindenre rácsodálkozhat, minden új számára, és ezáltal az olvasónak is érthetően meg lehet mutatni és el lehet magyarázni, mi hogyan működik. Kiderül, hogy a démonokat nem véletlenül nem láthatják az emberek, és az is, hogy nem lehet akármivel megölni őket. Az árnyvadászok azonban rendelkeznek a megfelelő fegyverekkel, sőt különféle hatású tetoválásokat is képesek az irónjukkal a testükre rajzolni, például gyógyító, gyorsaságot vagy épp bátorságot adó rúnát.

Clary a legjobb barátjával, Simon Lewisszal együtt keveredik az árnyvadászok közé, ahol persze rögtön rá is talál a szerelem – szerelmi három-… vagy inkább sokszög képében. A young adult (fiatal felnőtteknek szóló) könyvekből ritkán marad ki ez a szál, és valahol itt lehet leginkább megragadni a történet gyengeségeit. Adott egy izgalmas és színes világ, benne vakmerő és olykor a felnőtteket túlszárnyaló leleményességű fiatalokkal – akik azonban mégiscsak kamaszok, és ez leginkább az érzelmi életükön látszik meg. A szereplők ugyanis sokszor hosszadalmas és az olvasónak kissé fárasztó szerelmi évődésekbe bonyolódnak, és nem kivétel ez alól még a több száz éves boszorkány­mester, Magnus Bane sem, aki gyakorta viselkedik egy tizenévest meghazudtolóan. (Persze, tudjuk, a szerelmesek hajlamosak tinik módjára viselkedni, na de ennyire?) Clare ráadásul elköveti azt a hibát is, hogy minden fontosabb szereplőjét boldoggá akarja tenni, így a sorozat folyamán egyre csak gyűlnek a párok, hogy mind több romantikázásnak, illetve szerelmi szenvedésnek lehessünk tanúi.

És ahogy a párok, úgy a központi karakterek is sokasodnak. Ez az utolsó kötetben ahhoz vezet, hogy olykor már öt-hat szálon fut a cselekmény. Ennek részben az is az oka, hogy Clare így próbál kapcsolódási pontot létrehozni két párhuzamos sorozattal (Bane krónikák és Pokoli szerkezetek), illetve bevezetni egy készülő trilógiát: The Dark Artifices (Sötét cselek). Ettől persze még hasonló érzés fogott el, mint A király visszatér című film utolsó fél órájában, de legalább A végzet ereklyéi sorozat főbb karaktereinek sorsa megnyugtató módon elrendeződik.

Nehezen állom meg, hogy a történeten túl ne írjak pár sort a magyar kiadásról is. A puhatáblás verzióhoz volt szerencsém (a kiadó ugyanis a külföldi hagyományokat követve ezeket a köteteket is kiadta keménytáblás változatban is), amelyen az eredeti borítók szerepeltek magyar szöveggel. Nem maradt le a dombornyomás sem a formalakkal (a matt borítón bizonyos elemek, például a könyv és a sorozat címe fényes felületű), amelyek oly jellegzetes és díszes kísérői számos szórakoztató irodalmi műnek. A fejezetek élén különleges, talpas betűtípussal szedték a címet, és az oldal alján az oldalszám mellett kis rajzokat (talán két irónt?) helyeztek el – ezek mind-mind hozzájárulnak a kellemes összhatáshoz.

A szöveggondozás azonban helyenként hagy némi kívánnivalót maga után. (És itt most elsősorban a hatodik kötetről tudok nyilatkozni, mivel a többit egy éve olvastam.) Nem annyira az itt-ott előforduló betűhibák voltak bosszantóak, mert azokon átsiklik az ember, sokkal inkább azok az elírások, amik kizökkentettek az olvasásból. Ilyen például, hogy több helyen nem a megfelelő karakter neve szerepelt a szövegben; vagy hogy időnként hiányzott egy-két gondolatjel, és el kellett gondolkodni rajta, vajon most az adott szöveget a szereplő vagy a narrátor mondja. (Ami azért sem mindegy, mert nem biztos, hogy a beszélő minden gondolatát el akarja mondani a beszélgetőpartnerének.) Zavaró fordítási megoldásnak éreztem továbbá, hogy néha teljesen stílusidegen szavakat adtak a szereplők szájába. Például kevéssé tűnik életszerűnek, hogy a tizenéves Isabelle a „Csihadj!” szóval szólna rá a bátyjára. Itt nyilván szlengszó szerepelhetett az angol eredetiben, de talán szerencsésebb lett volna a „Nyughass!”, „Nyugi!” kifejezéssel fordítani.

Összességében nagyon izgalmasnak találtam az egész sorozatot, és nem bántam meg azt a sok-sok órát, amit az olvasásával töltöttem, mert – a fenti negatívumokat leszámítva – igencsak magával ragadott. Ha Clare tizenévesek helyett a húszas évei elején járó karaktereket írt volna valamivel kevesebb romantikázással és évődéssel, vélhetőleg még több korosztály számára lehetett volna lebilincselő olvasmány.

Cassandra Clare: A végzet ereklyéi. Fordította: Kamper Gergely. Szeged, Könyvmolyképző, 2009–2014. Első könyv: Csontváros, 2009, 472 oldal; Második könyv: Hamuváros, 2010, 416 oldal; Harmadik könyv: Üvegváros, 2013, 502 oldal; Negyedik könyv: Bukott angyalok városa, 2013, 390 oldal; Ötödik könyv: Elveszett lelkek városa, 2013, 510 oldal; Hatodik könyv: Mennyezi tűz városa, 2014, 654 oldal.