Elég változatos a viszonyunk az időhöz – ha túl sok van, megesik, hogy unatkozunk, ha túl kevés, gyakran kapkodunk –, ám megkerülni sehogy sem tudjuk. Miért ne próbálnánk inkább a saját javunkra fordítani?
Az ember elsőre azt hinné, az idő témájával csak a filozófusok tudnak egy könyvet megtölteni, ám az Időparadoxon két szociálpszichológus műve. Ebből kifolyólag nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati oldalról közelítik meg ezt a fogalmat. Az időhöz való viszonyunkat általában a múlt-jelen-jövő tengely mentén szoktuk elhelyezni, ám a szerzők ennél valamivel tágabban értelmezik az időperspektívákat, és példákon keresztül be is mutatják, melyiket hogyan lehet a legjobban kihasználni.
A könyv Zimbardo előszavával indul, amit külön a magyar kiadáshoz írt: visszaemlékezik benne, milyennek találta 1973-ban Magyarországot – és hogy ez megmutatta számára, milyen az, amikor a negatív időperspektíva egy egész nemzedékre hatással van. Ritka jó ajánló egy kötethez, ám azért annál többről van szó, mint hogy hogyan lehet a negatív gondolkodást átfordítani pozitívba.
Az Időparadoxon két fő fejezetre tagolódik: az I. részben megismerhetjük az időperspektívákat, a II. részben pedig megtanulhatjuk, hogyan tudjuk ezeket a javunkra fordítani. Az időperspektíva az az attitűd, amivel az időhöz viszonyulunk, illetve az a folyamat, amely során időkeretek közé illesztjük életünket. Logikus lenne egy dualista szemlélet, miszerint a múlt-jelen-jövő időhöz egyaránt viszonyulhatunk pozitívan és negatívan. Ehelyett azonban csak a múlt és a jelen esetében beszélhetünk kettősségről. A múltpozitív szemlélettel rendelkezők hagyományőrzők, míg a múltnegatívak magukkal cipelik a múltjuk terheit. A jelenhedonisták (olykor túlzottan is) élvezik az életet, míg a jelenfatalisták nem érzik, hogy irányítani tudnák a sorsukat. Azért a jelennél is van egy kis csavar, mert a szerzők a holisztikus jelen fogalmát is megemlítik, ami tulajdonképpen egy meditatív állapot, amikor a jelen kitágul, és a múltat és jövőt is magában foglalja. A jövőt illetően beszélhetünk jövőorientáltakról, akik gondolnak a holnapra, továbbá a transzcendentális jövő fogalmáról, ami a halál utáni élethez való viszonyunkat jelenti.
A kötet 85. és 93. oldalán egy-egy tesztet találunk: a Zimbardo-féle időperspektíva-kérdőívet és a transzcendentális jövő időperspektíva-kérdőívet. Kitöltésükkel megtudhatjuk, mi magunk hogyan viszonyulunk az egyes időperspektívákhoz, amiből előáll a saját időperspektíva-profilunk. Tetszett, hogy ez az elmélet nem kategóriákba sorolja az embert, hanem 0–5-ig minden időperspektívához kapunk egy számot, ami megmutatja, melyik mennyire jellemző ránk. Nyilván van olyan ember, akinél valamelyik időperspektíva dominál, de én például a jövőorientáltság (3,4) és a múltpozitív (3,1) szemlélet esetén értem el a legmagasabb pontszámot. Az eredmények fényében jóval érdekesebb továbbolvasni a könyvet, hiszen a leírtakat magunkra tudjuk vonatkoztatni.
Az I. rész a továbbiakban végigveszi a múlt, jelen, jövő és transzcendentális jövő idősíkokat, és táblázatos formában szemlélteti, milyen viselkedést eredményez, ha döntően az egyik időperspektíva szerint élünk. A dominánsan jelenhedonisták például amellett, hogy élvezik az életet, újdonságkeresők, barátságosak és társaságkedvelők, ám nem igazán gondolnak a jövőre, nem számolnak tetteik következményeivel, és érzelmileg labilisabbak. Célszerűbb tehát némi jövőorientáltságot is magukra szedniük, hogy hosszú távon is sikeres és egészséges életet élhessenek.
A II. rész az élet különböző területeit – többek közt egészség, pénz, boldogság – tárgyalja az időperspektívákkal összefüggésben. A párválasztásnál például nem mindegy, hogy kiszemeltünk időhöz való viszonya mennyiben tér el a miénktől: ha jövőorientáltak vagyunk, kiszámítható társra vágyunk, így egy jelenhedonista spontaneitása nem biztos, hogy hosszú távon is kedvünkre való lenne.
A 11. fejezet a Pszichológiai óránk újraindítása címet viseli, amiből sejteni lehet, hogy tanácsokat ad, miként alakíthatunk ki harmonikus időperspektíva-profilt. Nem arról van szó ugyanis, hogy a múltnegatívak hozzáállása rossz, hanem arról, hogy megfelelően viszonyuljunk a múltunk negatív eseményeihez. A múltpozitív attitűd kialakításához/fejlesztéséhez például olyan tanácsokat kapunk, mint hogy „Hívjuk fel egy régi barátunkat!” vagy „Lapozzuk át középiskolai évkönyvünket!”
Összességében az Időparadoxon egy kimerítő részletességgel megírt kötet, ami segít, hogy tudatosabban viszonyuljunk az időhöz, és harmonikusabb viszonyt alakítsunk ki vele. Olykor azonban kicsit túlontúl részletező is, ezért érdemes lenne egy zanzásított verziót is megjelentetni belőle, ami csak a kérdőíveket tartalmazná az időperspektívák rövid jellemzésével és néhány tanáccsal.
Philip Zimbardo, John Boyd: Időparadoxon. Hasznosítsuk újra a tegnapot, élvezzük a mát, és legyünk úrrá a holnapon! Fordította: Kőrös László. Budapest, HVG Könyvek, 2012. 476 oldal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.