Puhafedeles, flexibilis, keménytáblás – a három szó közös nevezője a borító. De vajon mit lehet ezekből kihozni?
A Tervezz bátran! című könyv olvasása kapcsán ötlött föl bennem a kérdés, hogy vajon nyomdatechnikai szempontból mit lehet kezdeni egy borítóval. A puhafedeles és a keménytáblás fogalom általánosan ismert, sőt már itthon is létezik az a gyakorlat, hogy egy könyvet e két kivitelben jelentetnek meg (utóbbit természetesen magasabb áron). Ez a két kötéstípus azonban számos variációs lehetőséget rejt magában.
Puhafedeles
Ennél a kötésmódnál általában a könyv belsejét alkotó papírtípusnál vastagabb kartont használnak, és ezt rögzítik valamilyen módon a könyvtesthez. A legegyszerűbb az irkafűzés, ilyenek például a hagyományos iskolai füzetek. A spirálozást klasszikusan a naptáraknál és a nagyobb terjedelmű térképeknél szokták alkalmazni. A könyvkiadásban a ragasztókötés a legáltalánosabb, ilyenkor beszélünk puhafedeles vagy kartonált könyvről.
A legtöbb kiadvány hagyományosan fehér kartonra készül, aminek csak az egyik oldalát nyomják meg. A kartont ezután lefóliázzák, hogy tartósabb legyen a könyv. A fólia lehet fényes vagy matt, az utóbbi mostanában elterjedtebb – amit indokol a formalakk használata is, de erről később. A borító másik oldalával is el lehet játszani, ám ez természetesen növeli a nyomdaköltséget. Általában folyóiratok és magazinok esetében nyomtatnak szöveget a borító belső oldalára, ilyenkor a borító az oldalszámozásba is beleszámít. Könyveknél inkább csak egy színnel nyomják meg a belső oldal teljes felületét, hogy különlegesebb jelleget adjanak neki.
Előbb ragasztás, utána körbevágás – legtöbbször ez jellemzi a könyvtest és a borító összeillesztését. A füles borítós kiadványok esetében azonban fordított a sorrend. Egészen prózai az oka: ha előbb ragasztanák a borítót a könyvtesthez, akkor a körbevágásnál a füleket is levágnák. A fül nagysága változatos lehet, rendszerint a könyv közepéig ér. (A képen látható könyvnél majdnem teljesen a gerincig benyúlik.) Nemcsak az az előnye, hogy masszívabb lesz tőle a kiadvány, hanem újabb, információközlésre alkalmas felületeket nyerünk vele. Sok kiadó tesz az első fülre egy részletet a műből, vagy sorozat esetén itt tünteti fel a többi sorozattag címét-szerzőjét, a hátsó fülön pedig bemutatja a szerzőt. Mivel a vonalkódot gyakorta nehéz úgy elhelyezni a borítón, hogy az összhatás esztétikus legyen, a fülön lehetőség van az árral együtt elrejteni.
Keménytáblás
Esztétikusabb és elegánsabb megjelenést kölcsönöz a könyvnek a keménytáblás borító, árban azonban jóval meghaladja a puhatáblásat. Érthető, hiszen nem egyszerűen egy vastagabb lapot ragasztanak a könyvtestre, hanem ehhez előbb a gerincnél, illetve a borító első és hátsó oldalánál egy-egy kartonlapot erősítenek (ez a gerinc-, illetve táblalemez). Az íveket cérnával fűzik össze, erre jön az oromszegő, majd ezt illesztik hozzá a borítóhoz. A borító belső oldalára előzéklapot ragasztanak, ami látszólag a könyv első oldala is, ám ez nem számít bele az oldalszámozásba. Van, hogy erre is nyomtatnak szöveget, szótárak esetében például itt magyarázzák el a szócikkek felépítését. Előfordul, hogy nem cérnát, hanem csak ragasztót használnak a könyv összeállításához – ilyenkor a sokat lapozgatott kötet lapjai kieshetnek.
Gyakori, hogy a keménytáblás köteteket védőborítóval látják el. A nevében rejlő funkción túl plusz felületeket biztosít a kiadó számára, hogy reklámozza a kötetet – csakúgy, mint a füles borító esetében. (A képen látható könyvnél az első fülön a sorozat ismertetése, a hátsón a szerző bemutatása szerepel.) Megesik azonban, hogy a szükség hívja életre a védőborítót: ha mondjuk a gyártás után derül ki, hogy az eredeti borítón súlyos helyesírási vagy tördelési hiba van, így még mindig el lehet tüntetni az olvasó szeme elől. (Ráadásul olcsóbban, mint ha az egész könyvtáblát újra legyártanák.) Régóta a raktárban álló köteteknek is új színt lehet adni vele, sőt még az árváltoztatást is esztétikusabb így megoldani, mint egy odaragasztott árcímkével.
Magyarországon nem túl gyakori, hogy egy könyvet flexibilis, azaz álkeménytáblás borítóval látnának el, holott árban elvileg a két kötéstípus között helyezkedik el. Kivitelezése igen hasonló a hagyományos keménytáblás borítóéhoz, azonban nem használnak gerinc- és táblalemezt, amitől a késztermék könnyebb lesz, a puhatáblánál viszont tartósabb. A borító anyaga nem feltétlenül papír, lehet például műanyag is.
…és a díszítés
A puha- vagy keménytábla megválasztása után akár meg is állhatnánk a könyvtervezésben, hiszen így is épp elég dolgot kellett eldönteni. Csakhogy az izgalmas dolgok épp itt kezdődnek. A borító felületét hagyományosan négy színnel nyomják meg, ebből áll össze a színes kép. Ám bizonyos színek megjelenítéséhez plusz festékre van szükség: ilyen az aranyozás, ezüstözés, illetve az UV-színek. Sőt Nagy Kincső grafikus a Harry Potter-sorozat tervezésénél foszforeszkáló festéket használt, amitől a borítók világítanak a sötétben.
Napjainkban elég gyakori eljárás a formalakk használata: a matt fóliával bevont borítóra meghatározott alakú fényes lakkot visznek fel. Általában a szerző nevét vagy a könyv címét emelik ki vele, ám van, hogy maga a lakkozás tesz ki egy konkrét alakzatot. (Lásd a képen: a cím alatti fekete rózsás motívum készült így.) A 3D UV nyomtatás annyiban hasonlít ehhez, hogy a borító felületére visznek fel valamilyen anyagot. Az eredmény azonban tapintható, hiszen a kezelt felület azon túl, hogy fényesebb, ki is emelkedik a papír síkjából.
Tapintható felületet kapunk a hagyományos dombornyomásnál is, ennél a technikánál azonban a papír másik oldalán bemélyedést találunk. Puhatáblás borítónál könnyen észre lehet venni, keménytáblánál értelemszerűen a táblalemezek miatt nem látszik. Ennek ellentéte – amikor az alakzat (rendszerint betű) nem kifelé, hanem befelé domborodik – a vakdombornyomás.
Nemcsak a felület színével és mélységével lehet játszani, hanem a borító anyagával is. Sokak házi könyvtárában lapulnak még vászonkötéses kötetek, és még ma is gyártanak bőrkötéses kiadványokat. Utóbbiak azonban kézzel készülnek, ami jóval időigényesebb, mint a nyomdai sokszorosítás – viszont nem is számítanak tömegterméknek.
A fentieken kívül számos egyedi megoldás született már könyveknél, gondoljunk csak arra, amikor ablakot vágnak a borítóra, vagy amikor a vágási oldalon lekerekítik a sarkakat. A kis példányszámú nyomtatásnak pedig már tényleg csak a fantáziánk – és a pénztárcánk – szab határt. Ha épp ahhoz van kedvünk, saját fényképeinkkel ellátva készíttethetünk mesekönyvet gyermekünknek.
A képek forrása
Saját fotók
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.