Nerina blogja

Kicsit félve kezdtem neki a Hogyan legyünk egyedül? című kötetnek. Egyrészt nem értettem, mi értelme könyvet írni az egyedüllétről, hisz azt úgyis mindenki megtapasztalja legalább egyszer az életében, így tudja, milyen. Másrészt felmerült bennem, hogy ez egy szinglikézikönyv lesz remek tanácsokkal arra nézvést, hogyan legyünk felhőtlenül, cukormázasan boldogok még akkor is, ha mindennél jobban vágyunk egy társra. Aztán olvasás közben rájöttem, hogy egyáltalán nem erről van szó.

A közvetlen és személyes hangvételű Bevezetésből nemcsak az derül ki, miért írta meg a szerző a könyvet, hanem néhány tényadat erejéig a magánéletébe is beavat. Hatgyermekes családban született, volt férjnél, két gyermeket neveltek fel – majd egy szép napon úgy döntött, most már inkább egyedül szeretne élni. Ennek több mint húsz éve, és érdekes módon nem bánta meg a dolgot. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy a kötet nem a Szex és New York-féle szinglilét reklámja, hanem valami egészen más.

A második fejezet egyfelől az egyedüllét 21. századi megítélésével, másfelől a téma rövid kulturális áttekintésével foglalkozik. A szerző igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy az egyedül élők nem szomorúak, nem őrültek és nem is rosszak. Kicsit olyan érzésem volt, mintha mentegetőzne, bár ha jobban belegondolunk, az ember napi szinten találkozhat az egyedülállókkal szembeni előítéletekkel. Nem volt ez másként a történelem távlatában sem: hol elítélték, hol magasztalták az egyedüllétre vágyókat. A két alfejezetet egyébként fordított (vagyis időrendi) sorrendben is el tudtam volna képzelni, hogy lássuk, az egyedüllét egyáltalán nem a mai kor találmánya, mégis milyen ambivalens napjainkban is a megítélése.

Sokan akár irreális mértékben is félnek attól, hogy egyedül legyenek: az egyedülléttől vagy az elszigeteltségtől való félelem az autofóbia, a magánytól való félelem pedig a monofóbia (70). A szerző megnyugtatja az olvasót, hogy ugyan nem nagyon vannak az egyedül élők egészségi állapotáról kutatások, de mindenesetre nem fordul elő gyakrabban körükben az elmebaj, a krónikus egészségkárosodás vagy a korai halál, mint a társadalom egészében (83). Ezzel persze lehet vitatkozni: számos olyan kutatás van, ami épp az ellenkezőjét támasztja alá, miszerint a házas emberek tovább élnek. Azt nem lehet tudni, hogy valóban a társas kapcsolat, vagy inkább a (másikért) követett egészségesebb életmód-e az oka. Annyiban azért egyetérthetünk a szerzővel, hogy az egyedüllét „előnyös is lehet mindazoknak, akik önként és szabadon vállalták” (83).

A harmadik fejezet a továbbiakban számos példát hoz arra, hogyan lehet kis lépésekben legyőzni az egyedülléttől való félelmet. Látszólag triviálisnak tűnő dolgokat említ a szerző, mint például Csináljunk valami élvezeteset egyedül!, Fedezzük fel a révedést! vagy Figyeljük meg a természetet! De közben azt is sorra veszi, milyen pozitív hozadéka lehet annak, ha egyedül élünk át valamit: „ha van valamilyen igazságtartalma annak az állításnak, hogy amit egyedül csinálunk, azt intenzívebben éljük át, mint amit másokkal közösen, úgy elég valószínűnek tűnik, hogy az egyszemélyes utazások jobban tágítják világnézetünket, mint a társasutazások” (121–124). Persze az is lehet, hogy nem intenzívebb, hanem inkább csak másmilyen élményről van szó.

A negyedik fejezet talán a kötet legfontosabb része, amely összefoglalja, mit nyerhetünk azzal, ha időnként egyedül is töltünk időt: nagyobb öntudatosságot, mélyebb összehangolódást a természettel, elmélyültebb kapcsolatot a transzcendenssel, fokozottabb kreativitást és a szabadságérzet magasabb szintjét (139). Utóbbi alatt a „szabadság valamire” lehetőségét érti, vagyis hogy szabadon megtehetjük azt, amit szeretnénk. Ehhez persze rögtön hozzá is kapcsolja az öntudatosságot, illetve önismeretet, hiszen tudnunk kell, mi az, amit meg szeretnénk tenni. Mint a Konklúzióban írja: „Ha a felsorolt öt jutalom közül csak egy is megfogott minket – az általános tapasztalat az, hogy ezek egymással többnyire kéz a kézben járnak –, akkor megéri felülemelkedni bármilyen félelmen vagy kétségen, hogy a szabadságot válasszuk, és legalább kipróbáljuk az egyedüllétet, hogy lássuk, mi történik” (169–170).

A kötet Az élet iskolája (The School of Life) sorozatban jelent meg, így a „laza” önsegítő könyvek sorába illeszkedik. Nem célja világrengető újdonságokkal megismertetni az olvasót, inkább csak új perspektívával szeretne megismertetni. Ha már egy-két olyan gondolatot találunk benne, ami megfog és elgondolkodtat, megérte kézbe venni. A Hogyan legyünk egyedül? című könyv elsősorban azok számára lehet érdekes, akik félnek egyedül lenni, vagy egyenesen elítélik ezt az állapotot, és nem értik, mi lehet a jó benne.

Sara Maitland: Hogyan legyünk egyedül? Fordította: Kónya Rita. Budapest, HVG Könyvek, 2015. 206 oldal.