Romantikus fantasy hősiességről és önfeláldozásról – valahogy így foglalható össze a Pokoli szerkezetek-trilógia záró kötete, vagyis A hercegnő. A könyv lapjain ismét a 19. század végi Londonba csöppenünk, az árnyvadászok világába, ahol ezek az Angyal vérétől erősebbé és gyorsabbá vált emberek próbálják felvenni a harcot a démonokkal, hogy megvédjék az átlagos halandókat. (A továbbiakban a bejegyzés némiképp spoileres lesz a trilógia első két részére, tehát Az angyalra és A hercegre nézve!)
A történet fonalát nem sokkal azután vesszük föl, hogy a második rész letette: Tessa Gray, a titokzatos boszorkánymester az árnyvadászok közt éli mindennapjait, és az esküvőjére készülődik Jem Carstairsszel. Úgy tűnik, ezzel végérvényesen eldőlt a Tessa, Jem és Will Herondale, Jem harcostársa (parabataia) közötti szerelmi háromszög, de ez persze csak a látszat. Jem ugyanis gyógyíthatatlan betegségben szenved: egy jin fen nevű, mérgező szer tartja életben, amely egyidejűleg egyre betegebbé is teszi. Érthető, hogy szeretné kiélvezni a hátralévő napjait, ezért a kelleténél gyorsabban feléli a jin fen-készleteit. Az igazi bonyodalom itt veszi kezdetét: mégis honnan szerezzenek újabb adagot a szerből?
Ekkor vetődik rájuk Mortmain, a trilógia főgonoszának árnyéka: mint azt már a második rész végén sejteni lehetett, ő vásárolta fel az összes jin fent a környéken, hogy ezáltal sakkban tarthassa Tessát. A szerelmi háromszög újfent kiéleződik, hiszen mind készek az önfeláldozásra a másikért – Tessa feladná magát, hogy megmenthesse Jemet; Jem inkább a halált választaná, mintsem feláldozza menyasszonyát; Will pedig élet-halál harcot vívna az ellenféllel, hogy egyidejűleg megmenthesse parabataia és szerelme életét –, ugyanakkor egyikük sem képes elfogadni a másik áldozatát. Will drámája ebben a részben ér a mélypontra: egyik szeretett személyt sem akarja elveszíteni, ám tudja, hogy ha Jem meghalna, akkor megkaphatná Tessát.
A könyv első kétszáz oldala tulajdonképpen tekinthető egy hosszúra nyúlt felvezetésnek is, amit valahol indokol, hogy a szerző igyekezett minél jobban kibontani a korábbi két részben megismert és megszeretett karakterek sorsát. Ebben a részben több mellékszereplő is reflektorfénybe lép: többek közt közelebbről is megismerhetjük Gabriel Lightwoodot, aki korábban szemben állt a londoni árnyvadászokkal. Ezúttal azonban kénytelen a segítségüket kérni, hogy együtt fékezzék meg démonná, vagyis óriási féreggé változott apját. (Van némi kafkai áthallása a dolognak, noha Az átváltozás jó harminc évvel a regényidő után született.) Minthogy a trilógia során mindegyik szereplő fejlődik, így Gabriel is, viszont ettől kezd olyanná válni, mint amilyen Will volt a történet elején. Mint arra már Az angyalról írva utaltam, kicsit olyan érzésem van, hogy Cassandra Clare karakterei nagyon hasonló személyiségjegyekkel bírnak, pusztán a körülmények (a kor, amelyben élnek, vagy az események, amiket megtapasztalnak) különbözőek.
A hosszú felvezetés után a következő kétszázötven oldalra igencsak felpörögnek az események, köszönhetően Mortmainnek. Mintegy deus ex machina színre lépnek Mortmain mechanikus, emberszerű szerkezetei, az automatonok, ezáltal eldöntik az árnyvadászok helyett a „ki áldozza föl magát?” kérdést. Végre megoldódik számos olyan rejtély, amely már két kötet óta foglalkoztatja az olvasót: ki is valójában Tessa, mire képes, mit akar tőle Mortmain, és mik a férfi tervei.
A könyv utolsó száz oldala a szálak elvarrásáról szól. Már túl vagyunk a cselekmény tetőpontján, az érzelmi csúcspont azonban még csak ekkor következik. Minden szereplő megkapja a maga befejezését, de természetesen a három főkarakter sorsa a legizgalmasabb. Tessának valójában az irodalom és a zene között kellene választania, ami – valljuk be – lehetetlennek tűnik. Will képviseli ugyanis az irodalmat azáltal, hogy a trilógia során számos irodalmi műről beszélgetnek egymással Tessával, Jem pedig a zene, hiszen gyönyörűen hegedül, és saját dalt is szerez. A szerelmi háromszög feloldása az árnyvadász világ sajátosságainak köszönhetően igazán egyedi.
A kötet végén találunk egy családfát A Carstairs, a Herondale és a Lightwood család (1831–2007) címmel, amit izgalmas átbogarászni – de csakis a trilógia elolvasása után. Ugyanis számos olyan dolog kiderül belőle, ami csak a regény utolsó száz oldalán dől el.
Összességében A hercegnő – és a Pokoli szerkezetek-trilógia – tetszett, érdekes volt, ahogy a szerző a 19. századi Londont megjeleníti, és a szereplők viselkedését a korhoz igazítja. Számomra helyenként egy kicsit túl érzelmes volt, de ez ebben a műfajban teljesen helyénvaló. Aki olvasta A Végzet Ereklyéit, annak mindenképp érdemes belevágnia, mert bár picit kevesebb benne a humor, ám ezért kárpótol a szereplők közötti rendkívül erős érzelmi szál.
Cassandra Clare: A hercegnő. Pokoli szerkezetek – Harmadik könyv. Fordította: Kamper Gergely. Szeged, Könyvmolyképző, 2013. 552 oldal.
A borítóképhez felhasznált fotó forrása
Pexels.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.