Vajon a felnőtté válás egyben varázslóvá válást is jelent, hiszen minden problémánkkal magunknak kell szembenéznünk? Lev Grossman fantasyjében a mágia látszólag mindenre megoldást kínál.
Kevés olyan regény van, ami ennyire behúzott volna a világába, és közben időről időre utáltam volna olvasni. Nem szerettem, mert nagyon is átéreztem a főhős személyes válságait. A varázslók (The Magicians) történetével először a filmsorozatot nézve találkoztam – izgalmas fantasy némi horrorisztikus elemmel átszőve. Kicsit tartottam tőle, hogy az alapjául szolgáló könyvekben is sok lesz majd a rémisztgetés, de szerencsére a varázsvilág más vetületét helyezi a középpontba.
Adott egy tizenhét éves fiatal, Quentin Coldwater, egy álmodozó, fantasyregényeket olvasó (Fillory-kötetek) fiú, aki nem érzi otthonosan magát a való világban. Klasszikus alapfelállás, amivel a legtöbb fantasyolvasó könnyedén azonosulni tud. Egy szép napon aztán kinyílik számára a világ, amikor felvételt nyer egy elit varázslóképzőbe, a Varázskapu Egyetemre, ahol néhány év alatt elsajátíthatja a mágia alapjait.
A kötet első fele a látszólag felhőtlen egyetemi időszakról szól, hiszen a rengeteg tanulnivaló mellett bőven akad idő bulizásra. Varázskapu védelmező falai között nem nagyon érzékelik, mekkora ára van a mágiának, vagy éppen mekkora veszélyeket rejt magában. Az idillt ugyanakkor meg-megtöri néhány vészjósló esemény, például egy másik világból származó lény váratlan megjelenése az egyik tanórán.
Quentin itt akár boldog is lehetne, mégis folyton valami másra vágyik. Lendületesen halad előre tanulmányaiban, de nem képes utolérni Alice-t, akivel időközben egymásba is szeretnek. Noha a mágia átszövi a világukat, mégis nagyon valóságosak párkapcsolati problémáik. Egyik sokatmondó történetszál Alice szüleinek házában játszódik: ők maguk is varázslók, de nem igazán tudják, mihez kezdjenek az erejükkel, és ez a házasságukra is rányomja a bélyegét.
„Az a gond a felnőtté válással – fejtegette Quentin –, hogy miután felnőttél, azok az emberek, akik még előtte állnak, többé már nem is szórakoztatóak” (255).
A kötet második fele az egyetem utáni életükről szól. Öt évet töltöttek azzal, hogy rendkívül nagy erőfeszítések árán megtanuljanak valami nagyon izgalmasat – amit aztán nem tudják, mire használjanak. Lehetnének tanítók, dolgozhatnának a környezetvédelmen, vagy akár életük végéig élhetnének az egyetem által biztosított pénzalapból. Quentin számára azonban ez édeskevés.
Nem jellemző a könyvre, hogy nyíltan életbölcsességeket fogalmazzon meg, ám ezek egyike Fogg dékán búcsúbeszéde az avatási ceremónia előestéjén:
„Ha létezik valami lecke, amit az élet tanít nekünk, hát az az, hogy az üres vágyakozás mit sem ér” (244).
Quentin képtelen megfogadni ezt a tanácsot, és visszakerülve a valóságba megint valami másra vágyik. Egy fantasyregényben kézenfekvő – mégis kicsit bosszantó –, hogy a valós problémákra másodszor is a mágia világából érkezik a megoldás. Kiderül ugyanis, hogy Fillory létezik, és varázsgombok segítségével el is tudnak oda jutni. Quentin álomvilága – vagyis a Fillory-regények – és az ő valósága ezen a misztikus helyen ütközik össze, és mindez elvezet minket a megdöbbentő végkifejlethez.
A varázslók izgalmas fantasy, van némi „Mi lett volna, ha Harry Potter egyetemistaként kerül be a varázslóvilágba?” jellege, ám ez sok szempontból különböző világ, mint Rowlingé. Az egyetemista évek és a felnőtté válás regénye, és néha úgy érezzük, a mágia csak a keret ahhoz, hogy Grossman rávilágítson azokra a valós problémákra, amikkel sok fiatal szembekerül.
Lev Grossman: A varázslók. Fordította: Dr. Sámi László. Budapest, Agave Könyvek, 2015. 442 oldal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.