Nerina blogja

Judith Sills könyve – amelyet egy barátnőm találóan csak „Hogyan másszunk ki a szarból?” címmel emlegetett – azoknak szól, akik megrekedtek kényelmi zónájukban, érzik, hogy már nem olyan jó ott, és tovább kéne lépni, de valamiért mégsem mernek. A szerző hét lépésben foglalja össze a tettek mezejére vezető utat, hangsúlyozva, hogy a léptek sorrendje egyénileg változhat.

1. Tapintsuk ki a fájdalmat!

Senki nem szeret külön odafigyelni arra, ha valami kellemetlen, de itt pont ezt kéne tenni. A gond csak az, hogy remek módszerekkel vagyunk felvértezve arra, hogyan tereljük el a figyelmünket a problémákról. A könyvben megismerkedünk Ryannal, akit a felesége küldött pszichoterápiába, mert füvezik (figyelemelterelés), és szerinte depressziós is. A férfi a szakmai életbeli megrekedtséget példázza: szeretne előrelépni, de nem tudja merre és hogyan.

2. Rajzoljunk rózsásabb jövőt!

E fejezetben a férfifaló Karin mutatkozik be: folyamatosan őrlődik a megbízható, kiszámítható (számára talán kissé unalmas) vőlegény és a szenvedélyes, ám nős munkahelyi szerető között. Ő az egyik példája annak, miként rekedhetünk meg a szerelmi életünkben. Számára többféle rózsásabb jövő képzelhető el, így például végleg elköteleződhet a házasság mellett, miközben lapátra teszi a szeretőjét, vagy mindkét férfival szakít, és keres egy harmadikat.

3. Vegyük észre, amikor már elég büdös van!

Visszatérve az ürülékes példához (ami a könyvben ugye a döglött ló, csak az egy fokkal kevésbé szemléletes): nyilván van egy pont, amikor már hiába nyitjuk ki az ablakot, inkább az ajtót kéne, és egyszerűen kisétálni rajta. Jack például már érzi, hogy gáz van, hiszen szeretője, Jane házasodna, de ő nem szívesen adná föl agglegényéletét – viszont ha nem lép, akkor a nőt veszíti el. Klasszikus példája ez az elköteleződéstől való félelemnek, amikor azt kéne eldönteni, melyik ajtón melyik irányba lépjünk át.

4. Ássunk a mélyére: hogy is volt ez régen?

Fel kéne tudnunk ismerni, ha a jelenlegi helyzetünk megismétlődött már a múltban, hogy rájöjjünk, ugyanazt a működésképtelen sémát követjük újra és újra. Clayton például új, csapatmunkát igénylő pozíciójában nem igazán jön ki a kollégáival, mivel bizalmatlan velük szemben. Aztán utóbb kiderül, hogy gyerekként az apja is mindig arra figyelmeztette, ne hagyja magát kihasználni, a fivére ennek ellenére mégis rendre átvágta. Vagyis „csak” túl kell lépnie azon az elképzelésen, hogy az emberekben nem lehet megbízni.

5. Ismerjük fel, ki/mi fogja a bokánk!

Valaki vagy valami nyilván visszatart minket az efféle helyzetekben, és csak arra kéne rájönnünk, ki vagy mi – meg persze, hogy mit tegyünk ellene. A szerző ezúttal Amyt hozza példának, aki ugyan elvált a férjétől – tehát már egyszer kilépett egy kényelmi zónából –, de a gyerekek a férfinál maradtak, aki igyekszik volt felesége ellen hangolni őket. A nő próbál mindent megtenni a gyerekeiért, akik azonban kihasználják a helyzetet. Amynek tehát a gyerekeit kellene elengednie, de közben a saját anyjával is meg kell birkóznia, mivel az asszony túlzottan beleélte magát a volt férjjel való csatározás lázába.

6. Le a félelmekkel!

Na de ha már tudjuk, hogy nem jó, ahol vagyunk, és valamit lépni kéne, akkor miért is nem cselekszünk? Mert félünk. És hogy legyünk úrrá a félelmünkön? Ismerjük fel az érzést, értsük meg, hogy belőlünk fakad, és próbáljunk meg fellépni ellene. Lydia azzal a gondolattal kacérkodik, hogy egyedül vállal gyereket, de attól fél, hogy ilyen családi állapottal végképp nem fog kelleni a férfiaknak. Vagyis fel kell ismernie, hogy ez a félelme alaptalan, és el kell indulnia a vágyott úton.

7. Tenni, vagy nem tenni?

Járt utat járatlanért el ne hagyj… de itt pont ezt kell tenni: kilépni a biztonságos kényelmi zónából az ismeretlen felé, ami – mint arra a szerző is figyelmeztet – eleinte csöppet sem lesz kellemes. Inspirációként megtudhatjuk, hogyan alakult az eddig nyomon követett szereplők sorsa. Van, aki csak egészen apró lépést tett, például megpróbált szemléletmódot váltani, de legalább ezzel is mozgásba lendült. A könyv tulajdonképpen tekinthető egy többszereplős fejlődésregénynek is, amelyben a karaktereket az köti össze, hogy a jelenlegi helyzetükön – a pszichoterápia segítségével – változtatni akartak.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy azok a típusú önsegítő könyvek hasznosabbak-e, amelyek megpróbálnak mélyre ásni – és ha ezt az olvasó is elvégzi, akkor eleinte elég kényelmetlenül fogja érezni magát; vagy azok a kötetek, amelyek pozitív szemléletet sugároznak, motiválóak, és ezáltal ösztönöznek cselekvésre. A Szállj le a döglött lóról! az előbbi kategóriába sorolható, éppen ezért számomra nem volt valami felhőtlen élmény olvasni. Hogy kinek melyik módszer célravezetőbb éppen aktuálisan a saját életében, azt mindenki döntse el maga.

Judith Sills: Szállj le a döglött lóról! A kényelem csapdája. Fordította: Gálvölgyi Judit. Budapest, Park, 2005. 264 oldal.