2012-ben röppent fel a hír, hogy a megannyi díjjal kitüntetett Gabriel García Márquez nem jelentet meg több regényt. A 2014. április 17-én elhunyt író utolsó, még életében megjelent műve a Bánatos kurváim emlékezete.
Aki vett már kezébe Márquez-regényt, annak nem újdonság, hogy a kolumbiai írót nemigen vádolhatjuk prüdériával. A klasszikussá vált Száz év magányban is elég erősen megjelenik a szexualitás, nincs ez másként a Bánatos kurváim emlékezete esetében sem. A történet alaphelyzete a következő: hogy kilencvenedik születésnapját méltón megünneplje, a város köztiszteletben álló agglegény írója úgy dönt, egy szűzlánnyal szeretné tölteni az éjszakát. Feltárcsázza hát az egyik bordélyház tulajdonosnőjének számát – régi ismerőséét, Rosa Cabarcasét –, aki némi húzódozás után csak-csak kerít számára egy tizennégy éves lányt. A történet az európai kultúra felől közelítve igencsak polgárpukkasztó: a fiatal lány napközben gombokat varr, este pedig a testét kénytelen áruba bocsátani azért, hogy családját segíthesse. Persze ez az olvasat nem érződik a regényből, az eseményeket végig az elbeszélő szemszögén keresztül látjuk, aki csak érintőlegesen utal a lány kiszolgáltatott helyzetére.
Hogy Márquez mennyit merített saját életéből a főhős megformálásakor, azt nem tudhatjuk. A regény megjelenésekor hetvenhét éves volt, így a történetben oly életszerűen megjelenített elmúlást már a saját bőrén tapasztalhatta. A könyv lapjain az elbeszélő nemcsak jelenén vezeti végig az olvasót, hanem múltjába, egy számunkra ismeretlen világba kalauzol bennünket. Megtudjuk, miért maradt agglegény, és azt is, hogyan viszonyul a nőkhöz: „Sohasem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe.” Ez az elgondolás szerénységből és önbizalomhiányból fakadhat, hiszen nem feltételezi, hogy a nő számára lehet olyan élvezetes a szeretkezés, hogy többet érjen bármennyi pénznél. Holott az író „kurvái” a regény több pontján is utalnak arra, hogy a férfit méretes adottsággal áldotta meg a Teremtő.
A nosztalgikus érzés végig jelen van a regényben. Az öregedésből azonban a negatívumok mellett sok pozitívumot is megmutat, némi iróniával fűszerezve: „az élet igazi diadala, hogy az öregek emlékezete mindent kiejt magából, ami felesleges, de az olyan dolgok esetében, amelyek igazán érdekelnek minket, ritkán mondja fel a szolgálatot.” A kortalannak tűnő idős úr a szerelemben találja meg élete új értelmét: szép lassan beleszeret a kislányba, minden pillanatában maga mellett érzi, és az addig ismeretlen érzés hatására a szerelemről kezd tárcákat írni. Még egy biciklit is vesz a lánynak, amit ő maga is kipróbál: önfeledten kurjongatva-dalolgatva az utcán, a járókelők legnagyobb csodálkozására. S mi kimondatlanul is feltesszük magunkban a kérdést: vajon miért kell ahhoz kilencvenéves korunkig várni, hogy ezt bűntudat nélkül megtehessük?
A Bánatos kurváim emlékezete azért annyira jó, mert ha akarjuk, könnyed nyári lektűrként is olvashatjuk egy fa árnyékában ülve, ugyanakkor érdemes észrevenni benne a sokszor vulgarizmussal kifejezett gondolatokat: „ne halj meg úgy, hogy nem tudod, milyen csodálatos dolog szerelemmel baszni.”
Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete. Fordította: Székács Vera. Budapest, Magvető, 2005. 104 oldal.
A bejegyzés a TotáLiber blogon megjelent írásom utánközlése.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.