Nem egy hagyományos „Hogyan írjunk regényt?” könyv ez, noha nem okoz csalódást írópalántáknak és műkedvelőknek sem. Sokkal inkább egy tárlatvezetés, amelyet Kundera tart saját írói világában.
Sosem jutott volna eszembe a grafomániát egy lapon említeni a hatalomvággyal, de könyvet írni a saját művészetemről egy általános cím mögé rejtve – hát mi ez, ha nem titkos vágy az olvasók figyelmének uralására? Kundera műve – ha nem is a teljesség igényével, de – adalékokat ad a téma megismeréséhez.
A kötet hét különböző műfajú szövegből áll össze. Van itt esszé Cervantesről, Hermann Broch Alvajárókjáról és a kafkaiságról, az íróval készített interjú két részletbe törve, egy kifejezésgyűjtemény Kundera fordítóinak szánva és a Jeruzsálem-díj átvételekor tartott beszédének írott változata. Nem célom a teljes könyvet elemezni, csak a számomra izgalmas részekből szemezgetek.
Az átlagolvasó nem gondolná, hogy egy regénynek lehet erkölcse, pedig Kundera szerint igenis van. A Cervantesről szóló esszében írja a következőket: „Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés” (13. o.). De mit is ért pontosan lét alatt? Ezt egy másik idézet világítja meg: „A lét pedig nem az, ami megtörtént, a lét az emberi lehetőségek birodalma, mindaz, amivé az ember válhat, amire képes” (50. o.). Tehát a regény – fikció voltánál fogva – elrugaszkodik a valóságtól, és a szereplők elképzelt magatartását mutatja be. Az persze nem bűn, ha az író a való életből vett mintákat használ, de ha ezeket csak leírja, és nem az emberi lét jobb megértésére használja, azzal egyrészt átlép a tényirodalom világába, másrészt nem teljesíti a regény kunderai kívánalmait.
Hogy milyen eszközzel is élhet egy regényíró, az a Hatvanöt szó című részből derül ki: „REGÉNY. Az a prózai nagyforma, amelyben az író kísérleti egókon (hősökön) keresztül vizsgálja a létezés néhány nagy témáját” (153. o.). A meghatározás utal a kívánt műnemre és a terjedelemre, továbbá hangsúlyozza, hogy a regény csak eszköz egy magasabb cél, a megismerés eléréséhez.
A Hatvanöt szó különösen érdekes fejezet. Az egész tulajdonképpen Kundera írói szótára, amelyben megfogalmazza, melyik kifejezés alatt pontosan mit ért. Az apropót az adta, hogy rendszeresen javítgatta műveinek különböző nyelvű fordításait, sőt konferenciákat is tartott fordítóinak, hogy az olvasókhoz minél pontosabban eljuthassanak a gondolatai. A gyűjtemény egy darabja a következő:
GRAFOMÁNIA. Nem annak mániája, hogy „leveleket írjunk, naplót, családi krónikát (tehát magunknak vagy szeretteinknek írjunk), hanem a könyvírás mániája (tehát ismeretlen olvasókból álló közönségünk legyen)” (A nevetés és felejtés könyve). Nem annak mániája, hogy formát teremtsünk, hanem hogy rákényszerítsük énünket másokra. A hatalomvágy leggroteszkebb alakja.
Az internet világában persze érdemes újraértelmezni a fentebb írottakat. Mert hát a blog születését tekintve hiába internetes napló, ha egyszer a cél az ismeretlen olvasókból álló közönség elérése. És akkor a nyilvános Facebook-, Twitter- és egyéb oldalakról még nem is beszéltünk.
Milan Kundera: A regény művészete. Fordította: Réz Pál. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992. 172 oldal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.