Botránygyanús téma, ízléses borító, halványsárga papír – minden adott ahhoz, hogy az ember a kezébe vegye Simon M. Laham ausztrál szociálpszichológus könyvét. Na de mire is számítana az átlagolvasó? Hogy feloldozást kap bűnei alól. Erről azonban szó sincsen.
A kötet a bevezetőt követően hét fejezetre oszlik a főbűnök mentén. A szerző Gergely pápa listáját követve súlyosságuk szerint állította sorrendbe őket, ám marketingszempontból sem utolsó, hogy éppen a bujaság került legelölre. A fejezetek hasonló sémát követnek: először a bűn mibenlétét ismerjük meg, majd statisztikákkal és kutatásokkal alátámasztva ennek lehetséges pozitív oldalát. Laham egyáltalán nem állítja, hogy a főbűnök nem számítanak erkölcsi kihágásnak, mindössze arra próbál rávilágítani, hogy a dolog korántsem fekete vagy fehér.
Vegyük példának a bujaságot, ami helyett a pszichológusok a szexuális viselkedés aktivációja kifejezést használják. Nyilvánvaló, hogy e bűn változást idéz elő az emberek gondolkodásában. De miről is van szó pontosan? Egyrészt tudattalanul eltúlozzuk azokat az erényeinket, amelyek javítják az esélyünket a másik nemnél. Ezt bizonyára senki nem sorolná a pozitívumok közé, pláne aki már próbálkozott internetes társkereséssel. Másrészt a bujaság a jelen pillanatra irányítja a figyelmünket, ezzel párhuzamosan pedig a részletekre irányuló, analitikus gondolkodásunk felerősödik. A szerző idézi Förster és kollégái kutatását, akik azt találták, hogy a szexuálisan előfeszített hallgatók (vagyis akiknek a kutatók előzetesen a szexre terelték a gondolataikat) több analitikus gondolkodást igénylő feladatot oldottak meg, mint a kontrollcsoport. Laham viccesen megjegyzi, hogy talán „Legközelebb vizsga előtt nézzünk pornót!”
További előnyös hatása a vágynak, hogy növeli a hajlandóságot egy sor olyan dologra, ami hosszú távon szexhez vezet(het). Ilyen például az áldozatkészség, illetve a segítőkészség: a kutatások szerint a szexuálisan előhangolt kísérleti alanyok nagyobb eséllyel válaszoltak igennel a segítségadást firtató kérdésekre. A férfiaknál azt is megfigyelték, hogy szexuális izgalom hatására kockázatvállalóbbá válnak – ez persze nem tekinthető minden helyzetben előnyös viselkedésnek. A kreativitás növekedése azonban számtalan helyzetben előnyös lehet.
Mire az olvasó a végére ér az ehhez hasonló eszmefuttatásokkal teli fejezeteknek, komolyan elkezd kételkedni a főbűn kifejezés helyénvalóságában – ha addig nem tette. Az utolsó, Tanulság című fejezetben Laham felvillant még néhány fogalmat (erőszak, vakbuzgóság, becstelenség stb.), ami után jó eséllyel már az olvasó maga is elkezd kételkedni kizárólagosan rossz voltukban.
A Miért jó, ha néha rosszak vagyunk? elsőre botrányosnak tűnő megközelítése elég hamar beilleszthető a mindennapi életbe, és csak látszólag mond meglepően újat. Elsősorban azoknak lehet érdekes, akik gyakorta éreznek bűntudatot egy-egy főbűn elkövetéséért. A pszichológia iránt érdeklődőknek inkább csak egy könnyed, szórakoztató olvasmány.
Simon M. Laham: Miért jó, ha néha rosszak vagyunk? A 7 főbűn pszichológiája. Budapest, HVG Könyvek, 2014. 238 oldal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.