Nerina blogja

Honnan ered az életunalom? Miért olyan fontos az életkedv? Milyen a viszonyunk az idővel? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a Feldmár előadásaiból összeállított két kötetből.

Aki lemaradt volna Feldmár András 2012–2013-ban tartott előadásairól, vagy éppen fel szeretné idézni a hallottakat, bátran vegye a kezébe ezt a két kis kötetet. Kicsit olyan érzése támad az olvasónak, mintha a sorokat olvasva maga is képzeletben ott ülne a nézők között, és hallgatná a néha kissé csapongó, de azért egy konkrét téma köré szerveződő monológokat. Az előadások végén a hallgatóság kérdezhetett is, így néhány kérdés-felelet zárja az egyes fejezeteket.

Feldmár András: Most vagy soha. Budapest, HVG Könyvek, 2014. 120 oldal.

A három fejezetre tagolódó kötet első része a könyv címét viseli. Feldmár Hillél gondolataira fűzi fel saját mondanivalóját: 1. magamnak kell képviselnem az érdekeimet, 2. a megmaradt energiámat mások javára kell fordítanom, 3. most kell cselekednem, mert az élet véges. A témából adódóan a harmadik kap nagyobb jelentőséget. Feldmár egyaránt hoz példákat a saját magánéletéből, és idéz élettörténeteket a praxisából, amitől rendkívül személyessé válnak szavai.

A második rész a Kronosz és Kairosz címet viseli, amivel az időhöz való viszonyunkat írják le. Kronosz képviseli az óraidőt, ami szerint órákra, percekre, másodpercekre osztjuk a napjainkat. Kairosz pedig az organikus időt jelenti, vagyis a dolgok megfelelő idejét, például szüretelni is akkor szokás, amikor a termés megérett, és nem minden évben ugyanazon a napon. Az emberek is saját belső ritmussal rendelkeznek, és ha két nagyon eltérő ritmusú személy létesít párkapcsolatot, az óhatatlanul konfliktushoz fog vezetni.

A kötet harmadik fejezete három fogalom köré szerveződik. A látszólag szinonim sors és végzet szó Feldmár szerint mégsem teljesen ugyanaz: előbbi azoknak a lehetőségeknek az összessége, amikkel az életünket kezdtük, amit nem választottunk meg; az utóbbi pedig a vég, vagyis ahova eljutunk. A sors saját akarattal történő megváltoztatásával érünk el a végzethez. A szabad akarat gondolatától azonban hamar eljutunk a hatalom kérdéséhez. Feldmár úgy véli, depresszió nem létezik – ez annak a személynek az állapota, aki el van nyomva.

Feldmár András: Életunalom, élettér, életkedv. Budapest, HVG Könyvek, 2014. 136 oldal.

E könyv a címében szereplő három szó mentén tagolódik fejezetekre, az első bizonyos szempontból ellentétbe is állítható az utolsóval. Furcsa dolog belegondolni, hogy napjainkban, amikor annyi inger ér bennünket, és az internet is kinyitotta a világot, az életunalom olyan valós problémaként jelen van, hogy még előadást is tartanak belőle. Pedig mindezek ellenére lehet úgy élni az életet, hogy az unalmas legyen. Már a kötet első oldalain kiderül, hogy azok nyitnak ajtót az unalomnak, akik túlzott biztonságra törekszenek. Mint a legtöbb témánál, Feldmár az anya-gyerek kapcsolatig megy vissza, aminek a sérülése okozhatja, hogy a felnőtt fél az izgalmas dolgoktól. Ez persze nemcsak azt jelenti, hogy nem mer új, illetve veszélyes helyzetekbe belemenni, hanem maga sem mer őszintén és spontán módon viselkedni, mert fél a másik reakciójától. Különösen igaz ez a párkapcsolatokban: Feldmár szerint egy kapcsolat nem attól válik unalmassá, hogy a felek kiismerték egymást – hiszen egy embert soha nem lehet tökéletesen kiismerni –, hanem attól, hogy a pár tagjai nem mernek őszinték lenni egymással.

Az élettér fogalma elsőre kicsit megfoghatatlannak tűnik, de tulajdonképpen két jellemzője lehet: szűk vagy tág. Eleinte minden új tér tág, ám idővel beszűkül. Feldmár Stanislav Grof pszichiáter munkáját idézi, aki a születés négy fázisát különítette el: 1. „öröm és jólét bent” (amikor a magzat még kicsi, és tág tér áll a rendelkezésére), 2. „nincs kiút” (amikor megnőtt, és már szűk számára a tér), 3. „véres csata” (maga a világrajövetel), 4. „öröm kint” (a születés utáni tág tér). Meglátása szerint a legtöbb pszichiátriai betegség – vagy legalábbis azok a tünetek, amiket így nevezünk – a középső két fázisra vezethetők vissza, vagyis a kilátástalanság vagy a túlzott agresszivitás érzésére. Az élettérrel kapcsolatban persze nemcsak a tágassága érdekes, hanem a határátlépés témaköre is szóba kerül.

Az életkedvet elsőre furcsának tűnő módon a halál felől közelíti meg. Egy Hutschnecker nevű orvos könyvét említi, aki azt tapasztalta, hogy két azonos panasszal érkező és azonos kezelésben részesülő betege közül sokszor csak az egyik lett jobban –az, akinek nagyobb volt az életkedve. Feldmár is hasonlót figyelt meg, amikor rákos betegekkel foglalkozott: akiknek volt még céljuk az életükben, azoknak javult az állapota.

A két könyv remek gondolatébresztő azok számára, akiket érdekelnek a fenti témák. Nem valószínű, hogy mindenki egyet fog érteni Feldmár minden szavával, mert olykor igen meglepő elképzeléseket fogalmaz meg, de izgalmas dolog eltérő nézőpontokat megismerni.