Mindenki olvasott már nem egy hírt arról, hogy egy-egy szelfi az alkotója életébe került. Most nem a nyilvánvaló kockázatokkal, hanem a kérdés pszichológiai oldalával foglalkozom a Ki a fontos? Én vagy Én? című könyv segítségével.

Ez már a többedik, nagyközönségnek szóló mű Tari Annamária tollából – olvashattunk tőle az Y és a Z generációról is –, amelyben az Információs Kor hatásait elemzi. Ezúttal azonban nem egy korosztályra fókuszál, hanem átfogóan az egész társadalomról ír a kötet tizenhárom nagyobb fejezetében. Mint azt már megszokhattuk az említett két másik könyvében, itt is életszerű, de persze kissé eltúlzott, ugyanakkor rendkívül szórakoztató szituációkkal nyitja a részeket. A világot már csak kamerán keresztül látjuk? című fejezet elején például egy huszonéves szerelmespárral ismerkedhetünk meg, akik épp a lány anyját várják, hogy átessenek a szülő-jövendőbeli bemutatkozáson. Közben próbálnak egy „tökéletes” szelfit készíteni, majd mikor az anya megérkezik, szünet nélkül nyomkodják tovább a telefonjukat, és az is kiderül, hogy a fiú szülei már réges-rég „ismerik” a leendő anyóst pár nyaralós fotóról.

Elmosódnak az intimitás határai

Az anya reakciójából egyértelmű, hogy nem igazán örült, hogy a lánya a bikinis fotóját idegen embereknek megmutatta. Mint Tari is említi: „nem értik manapság százezrek azt, hogy hová lett az intimitás és kapcsolatbeli szabályok közül az az erős érzelmi fék, amely biztonságossá tette a kapcsolatok érzelmi terét” (104), vagyis hogy nem kürtöljük világgá egymás titkait, vagy épp nem osztjuk meg másokkal a magánjellegű fotóinkat. Míg az Y generáció fiatalkorában az kerülhetett periferikus helyzetbe, aki nem követte az éppen aktuális sorozatot, a mai fiatalok esetében már mások a játékszabályok. „Amikor egy Z generációs kislány azt tapasztalja, hogy az ismerős közegében lazulnak a határok, annak érdekében, hogy megőrizhesse »trendi« státuszát, vagyis az elfogadottság és elismertség pozícióját, akkor hajlamos lesz olyat is megtenni, amit egyébként nem feltétlenül találna vonzónak” (262) – és itt Tari az erotikus szelfiket hozza példának, amit ha el is készít a fiatal, utána rendkívüli módon szorong, nehogy kiderüljön. És ha már itt tartunk: vajon azok a szülők, akik vicces (vagy sokszor inkább kínos) képeket osztanak meg csemetéikről a közösségi oldalon, gondolnak-e arra, milyen következményekkel járhat mindez, ha mondjuk tíz év múlva a kamasszá serdült gyermeküket az osztálytársai ezekkel a fotókkal fogják piszkálni?

Nem éljük meg igazán a pillanatot

A szelfizés persze nem feltétlenül rejt ekkora veszélyeket magában. Mert hát miért is lenne rossz az, ha az ember megörökíti, hol járt? Nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy „Amint olyan helyre érünk, amit szépnek/érdekesnek találunk, nagyjából tíz/húsz másodperc múlva már a mobilunkon keresztül nézzük. Ez olyan aktivitás, ami észrevétlen megfoszt mindenkit attól, hogy esetleg szavakba öntse az élményt, hogy az érzelmeit felfedezze és megélje őket” (245). Emiatt pedig nem alakul ki erős érzelmi élmény, amit később vissza lehetne idézni, és ez „a belső gazdagodás ellen hat” (246). De igaz ez az emberi kapcsolatokra is: ahol mindig jelen van a telefon, és minden pillanatot dokumentálni kell, ott hiányzik a feltétlen egymásra figyelés, az érzelmek mély megélése. Ez pedig a kapcsolatok felszínessé válásához vezet.

Hamis illúziókat keltünk

A közösségi oldalakon a többség igyekszik a legjobb arcát mutatni, ami valahol érthető is, hiszen ki szeretné szétkürtölni, ha épp hullámvölgyben van, vagy kudarcot vallott. Elvileg tisztában vagyunk vele, hogy idealizált képet mutatunk magunkról, mégis sokakat frusztrál, hogy nem tudnak megfelelni ennek az elvárt „tökéletességnek”. Napvilágot látott már olyan kutatás, mely szerint ha egy hétre mellőzzük a Facebookot, boldogabbak leszünk – vagy legalábbis kevésbé szorongunk.

Akkor most gondoljunk azokra a fiatalokra, akik úgy nőnek föl, hogy párhuzamosan létezik egymás mellett a valódi énképük és az online térben kialakított idealizált énképük. Vajon mennyire hat a kettő egymásra? „Nem baj az, ha valaki a szorongásait csökkenti a közösségi felületeken – írja Tari. – Az a nagyobb veszély, ha irreális énképpel és önbecsüléssel jellemezhető karakterré válik, akinek minden sokkal nehezebb lesz az életben” (164).

A digitális eszközök révén az internet mára szerves része lett a mindennapjainknak, ugyanakkor nem árt tisztában lennünk a kockázataival is. A Ki a fontos? Én vagy Én? című kötet ezekre a negatív hatásokra igyekszik felhívni a figyelmet számos kutatással alátámasztva. Nem célja félelmet kelteni, inkább csak józanul összefoglalja, mire érdemes figyelnünk az Információs Korban élő felnőttekként, legyen szó a saját vagy a gyerekeink életéről.

Tari Annamária: Ki a fontos? Én vagy Én? Klinikai pszichológiai és társadalom-lélektani szempontok az Információs Korban. Budapest, Tericum, 2013. 370 oldal.