Képzeld el, hogy az általad ismert valóságnak létezik egy szelete, ahol a mágia a mindennapok része. Mit tennél meg azért, hogy te is varázsló lehess?

A varázslókirály Lev Grossman fantasytrilógiájának második kötete, s mivel folytatásos regényről beszélünk, igencsak épít az előzménytörténetre – vagyis ha nem olvastad még A varázslókat, a továbbiakban SPOILERES tartalom következik.

A varázslók befejezése után két évvel vesszük fel a cselek­mény fonalát, legalábbis Fillory-időszámításban mérve, e varázsvilágban ugyanis gyorsabban telik az idő, mint a Földön. Főhőseink immár Fillory királyai és királynői, tetrarchikus uralkodók, vagyis négyen igazgatják a birodalmat. Az előző kötet azt me­sélte el, miként vált Quentin varázslóvá elvégezve Varázskapu elit egyetemét. Csak­hogy nem ez az egyetlen útja annak, hogy valaki kitanulhassa a mágiát: A varázsló­király részben Julia története, megtudjuk ugyanis, mi történt vele az alatt az idő alatt, amíg Quentin az iskola biztonságos falai között próbálta elsajátítani a mesterséget. (A regényekből készült sorozat, a The Magicians első évada megtartja az időrendet, vagyis a fő cselekményszálat A varázslók története adja, viszont egyidejűleg megismerkedhetünk Julia mindennapjaival is.)

A varázslókirály döntően két helyszínen, a Földön és Fillory mesevilágában játszódik. A kettő közt látszólag rendkívül éles a kontraszt. Filloryban beszélő állatok imádják és halmozzák el mindenféle jóval a földi uralkodókat, amiben megcsömörölve Quentin egyre inkább a nagybetűs Kalandot keresi. Már az előző kötetről írva is említettem, hogy a fiú jellemző vonása az örök elégedetlenség, képtelen élvezni a jelen adta örömöket, és ez a csillapíthatatlan kalandvágy folyton bajba sodorja.

A Földön zajló események részben Julia visszaemlékezései. Annak idején sikertelenül felvételizett Varázskapuba, és bár az egyetem tanárai megpróbálták kitörölni az emlékeit, mégis emlékezik egy helyre, ahol mágiát oktatnak. Eleinte a maga erejéből próbál varázslást tanulni, könyvtárakban és az interneten keres varázsigéket, ám rendre kudarcot vall velük. Depressziója időközben egyre mélyül, és mire végre feladná mágia iránti vágyát, az éppen akkor készül magába szippantani. Julia ékes példája annak, hogyan lehet testileg és lelkileg is mind mélyebbre süllyedni egy függőségben. Mégsem tudjuk igazán elítélni – mert hát ki ne vágyna arra, hogy varázslóvá válhasson?

Ahogy halad előre a cselekmény, úgy derül fény mind sötétebb titkokra. Filloryról újfent kiderül, hogy mégsem az a felhőtlenül boldog mesevilág, aminek eleinte látszik, és a Földön egykor lezajlott borzasztó események hőseink mellől a jelenben sem maradnak el csak azért, mert egy varázsgomb segítségével átjutottak egy másik világba. Egy jó kalandregényhez méltán a tét egyre magasabb, a végkifejlet mégsem egy szirupos hepiend, bár ezt már A varázslóknál is megszokhattuk. Persze, ugyanakkor fejlődésregénynek is tekinthetjük, hiszen két főbb szereplő, és néhány mellékszereplő is nagy utat jár be saját életében. Idővel Quentin is kezdi értékelni, ami megadatott neki, és értékes felismerésre jut a vágyait illetően:

„Nem azt a feladatot kapjuk, amit eredetileg szerettünk volna, hanem amit képesek vagyunk teljesíteni” [237].

Személy szerint még jobban élveztem olvasni A varázslókirályt, mint az első kötetet. Részben azért, mert a regény jó része közvetlenül foglalkozik valós emberi problémák­kal, és ezúttal a varázsvilág nem a helyszíne, hanem az oka ezeknek a nehézségeknek. Ezáltal Julia sorsával könnyebb azonosulni, mint az első könyvben Quentinével, hiszen mindannyian éltünk már át sötétebb periódusokat. Részben pedig azért volt jó olvasni a regényt, mert ez tulajdonképpen egy felnőtt mese, ahol a főhős útra kel, hogy átélhesse élete kalandját – bár az csak út közben derül ki, mi is az, és mivel is jár.

Lev Grossman: A varázslók. Fordította: Dr. Sámi László. Budapest, Agave Könyvek, 2015. 410 oldal.